Ez a poszt véres – cifrafosós elemeket is tartalmaz, úgyhogy csak az olvassa el, akit ez nem zavar. (Nyugi, kép arról nincs, ennyire elvetemült azért nem vagyok!) De hát egy szülés az bizony ilyen dolog. És ez a poszt erről fog szólni. Illetve a kórházi tartózkodásról.
Na akkor a szülésemről “röviden” : mivel szerencsére nem volt hosszú. 29-én hajnali negyed egy körül mondtam Takashinak hogy na jól van, megyek aludni, és amikor felálltam a székből úgy éreztem mintha kicsorogna valami. Nem volt sok egyáltalán de rögtön tudtam hogy ez bizony tuti nem pisi. Biztos ami biztos, betelefonáltam a kórházba, azt mondták várjak egy órát, és figyelgessem mi történik, aztán hívjam fel őket újra. Újabb adag víz ugyan nem lett, de a pinkes, enyhén véres folyásom lett. Azt mondták erre hogy oké, semmi gond, pihenek le és majd ha lesz valami megint hívjam őket. Így, fél kettőkor végre lefeküdtem aludni. Igen ám de háromkor arra keltem hogy szúr a hátam, mint állat. Na, gondoltam biztos nem ékeltem ki magam elég jól, párna igazítás, visszaalvás. Csak hogy elég rövid visszaalvás volt mert kb 10 perc múlva megint belémhasított a derékfájdalom. Olyan tipikus mensi görcs szerű, csak a hátamban. Na itt már gyanút fogtam, gyorsan letöltöttem egy appot a kontrakciók mérésére. Elég sűrűn jöttek és sokáig is tartottak, intenzívek voltak, de azért egy endometriózisos mensis görcs sokkal szarabb, úgyhogy egész elvoltam, alukáltam is a görcsök közötti percekben. Aztán reggel 5-kor rámtört a cifra, úgyhogy megrohamoztam a budit. Ott egy darabig elvoltam, már csak azért is, mert valahogy ülve nekem sokkal elviselhetőbb volt a dolog.
A fájásaim már 10 percen belüliek voltak, amitől nagyon meglepődtem, hogy ilyen hamar és kb másfél percig tartottak kb. Aztán fél 6kor végre úgy éreztem hogy ideje Takashit kelteni, mert amúgy is ekkor szokott kelni. Mondom neki, Takashichan, ma nem kell menni dolgozni, már 10 percenként fáj a pocim, ma szülünk!- Erre hamar kinyiltak a szemei. 😀
Bár az elején még nem igyekezett nagyon, de pikk pakk jöttek a görcsök sűrűbben és sűrűbben, na úgyhogy betelefonáltam a Noboritó-i kórházba, hogy hát már 6 perceseim vannak. Azt mondták hogy jólvan, menjek be, de nem kell sietni, úgyis első baba, nem lesz meg az olyan gyorsan. Meg fognak vizsgálni, de valszeg utána haza fognak engedni. Így hát nem is kapkodtunk, még reggeliztünk is egyet. Csak az egyik táskát vittük magunkkal. Beértünk, 45 perc monitorizálás, és közben a nővérke meglepően konstatálta hogy milyen szép fájásaim vannak. Én meg ezt konstatáltam meglepetten, mivel egészen elviselhetőnek éreztem. Aztán a végén jött a méh száj vizsgálat, ahol a nővér közölte hogy nahát, ez már 4 centi! Hát akkor mégse engednek haza. Ez volt fél 8-kor. Na, úgyhogy bevezettek a vajúdó szobába, ami egy három ágyas kínlódó szoba. Sajna a berendezéssel nem igazán voltam megelégedve, se fitneszlabda, se bordásfal, csak egy furi hintaszék. Az ágy nem igazán vonzott, úgyhogy a hintaszék lett a barátom. A seggem alá be lett rakva egy teniszlabda, Takashi meg nyomta, szorította, masszírozta a hátam nagyon kitartóan. Persze elkezdte erősödni a fájások, elején inkább csak vonyítottam, később azért üvöltöttem párat, de igazság szerint nem azért mert annyira fájt, hanem csak szimplán jól esett, ráadásul senki nem volt a teremben.
Egyszer bejött egy nővérke, szólt, hogy ha ennyire üvöltök el fog menni a hangom. Nem mondtam neki semmit, de arra gondoltam hogy ha egy hétig rock maratont végig tudtam üvölteni ez aztán nem fog megártani. És igazam is lett, mert nem ment el a hangom 😀
De jól esett és kész. 9-kor aztán jött a következő vizsgálat. Ekkor Yoshimatsu sensei jött be, aminek nagyon megörültem. Hát még akkor hogy megörültem amikor közölte : 8 centis a méhszáj. Ezen aztán igazán el voltam ájulva, mert a norma az az hogy óránként 1 centit nyílik. Hát nekem másfél óra alatt 4 centit. De ezután kicsit lelassult, és két órába telt a 10 centi. Amint elértem erre a pontra, belemnyillalt egy görcs, és bumm, kiömlött a Niagara. Jött is a nővérke, lecsekkolta a dolgot, és bizony eljött a pont hogy most már a fájásokkor nyomni kellett. Közben átvezettek a szülő szobába, ez volt délben. A nővérke azt mondta kb 2 óra van hátra. Nyomtam is ezerrel akkor és úgy, amikor kellett, meg is indult a baba lefelé, de aztán éreztem hogy egyre ritkulnak a fájások és már nem olyan erősek sem… Több pózt is kipróbáltunk, de aztán 3 órával később elkezdte romlani a baba szívhangjai, úgyhogy jött a főorvos és közölte hogy na akkor mi lenne ha vágunk egy kicsit és hozzá a pumpát. Na ezen a ponton felrémlett Kata aki két hete pontosan ugyanitt, ugyanígy, ugyanennél a dokinál esett át ezen, és mivel azt mondta hogy ez a része egyáltalán nem volt vészes, ráadásul gyönyörű kisbabának adtak életet, így azonnal teljes bizalommal bólintottam rá a dologra. Csináljuk! Arra viszont nem számítottam hogy se a gátmetszés nem fájt, és a vákuum pumpa se, és a kisfiam egyetlen tolásra kinn is volt. Olyan gyorsan történt hogy szinte fel se fogtam, és már ott volt a mellkasomon a kisbabám. Aztán vitték is tovább ellátni. Engem viszont elaltattak, nem tudom hogy miért, a doki szépen befejezte a dolgokat. Mikor felébredtem Riki már ott volt a karjaiban, csöndesen és nyugodtan. Aztán megtörtent az első szoptatás ami egyáltalán nem fájt, sőt, nagyon jól esett. Igazából nem fáj semmim, bár pár órára magas vérnyomásom lett és szedültem egész este, de szerencsére már elmúlt. Úgyhogy összességében egy nagyon jó szülésem volt, nagyon gyorsan (12 óra alatt az első fájásoktól), és őszintén, én sokkal nagyobb fájdalmakra számítottam.
Ezután még 3 és fél nap kórházi bennlét következett. A 3 fős szobát választottam anno, szerényen, hiszen drága buli a szülés. Azzal nem is lett volna bajom hogy másokkal osszak meg egy szobát, de az már problémásabb volt, hogy nem lehetett velem a kisbabám. Helyette volt egy szigorúan beosztott szoptatási idő – táblázat. Amikor szoptatási idő volt, akkor le mehettem a nővér szobához átvenni a babát, akit bevihettem a szoptatós terembe. Max 40 perc állt rendelkezésre. De ezalatt ki kellett cserélni a pelenkát, mérni is kellett. És az első szoptatás csodája helyett ott volt egy kis álomszuszék manó, nyeklő-nyakló fejjel és az össze vissza bénázó anyuka aki azt se tudja hogy fogja meg a babát. Egy szó mint száz, kétségbeejtő volt. Az idő hamar leketyegett, feszengtem a többi kismama között és jóformán semmit nem sikerült szoptatni, a tejem sem akart beindulni. Úgyhogy férjemmel úgy döntöttünk, ez így nem lesz jó, és átbookoltunk az egy fős szobába ahol a baba non-stop velem lehetett. A három fős szobának köszönhetek viszont egy új barátot, akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot és találkozunk is. De az egy fős szoba egy megváltás volt.
Rikivel végre nyugodtan, a mi kis bénázós tempónkban kikísérletezhettük mi hogyan működik, mi kényelmes így már nem vonatkozott ránk a szoptatási táblázat. Az utolsó napra pedig végre a tejem is beindult. Azóta is, így 3 hónappal később is még mindig kizárólagosan szoptatom. Ez a legjobb neki is és nekem is.
A Suzuki klinikát nem bántam meg, legközelebb is szívesen mennék.
Viszont a blogot ezzel a poszttal szeretném zárni is. Alapból is csupán a terhesség és a babavárást szerettem volna megörökíteni, jól sejtve, hogy utána már nem lesz időm ilyen luxustevékenységekre. Persze ezt nem is bánom, hiszen egy csodálatos kisfiam van a leghatalmasabb nevető szájacskával. Imádom! 😃
Mindenkinek köszönöm aki a blogomon járt és elolvasta a mi történetünket. Viszlát!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: