Sziasztok, újra itt vagyok. Rengeteg minden történt április óta, jöttek a barátaim Magyarországról, betegeskedtem, új barátnőre tettem szert, elkezdtük végre a babaszobát, magyar találkozón jártunk, és végül ma reggel egy brutális mészárlás sokkolta le a környéket. Már rég szerettem volna írni, de sajnos idő hiányában ez mindig elmaradt, de most akkor megpróbálom pótolni is: Ez most hosszú lesz.
Először is muszáj megemlítenem, hogy már megérte blogot nyitnom, ugyanis hetekkel ezelőtt a szintén várandós Kata olvasni kezdte, és mivel ő idén költözött a környékre, a japán nyelv ismerete hiányában máris hasznosnak bizonyult a blogom tartalma, és felvettük a kapcsolatot. Április végén így végre találkoztunk is, és nagyon megkedveltem, azóta is rengeteget chatelünk. Én őt már barátnőként tartom számon, remélem ő is így van ezzel.
Aztán április végén érkezett Magyarországról az egyik barátnőm, Hédi és párja, ők másfél hetet töltöttek nálunk. Mivel a mi szüleink már születésünk előtt is barátok voltak, így első éveinket jóformán végig együtt töltöttük. Anyukám egy bőröndnyi ajándékot és babaholmit küldött velük, aminek nagyon örülünk, mert ez óriási segítség. Az első nap körbevezettem őket a környéken, meglátogattuk az egyik helyi templomot (Togakuin), elmentünk sushi étterembe és Mizonokuchiban játéktermeztünk. És én ennyitől már úgy el is fáradtam, hogy alig bírtam állni a lábamon a végén.
Így nem is mentem velük a többi távolabbi, Tokió-i kirandulásokra, azt már nem bírtam volna végigcsinálni. De május elején elmentünk négyesben a Fuchu-i Kurayami fesztiválra, ami egy nagyobb kaliberű matsuri, és Fuchu szerencsére nincsen messze tőlünk. Ott megnéztük a felvonulást, majd bevetettük magunkat a fesztivál kaják közé és meglátogattuk a templomot. Egy szuper este volt ez.
Igen ám, de szerencsétlenségünkre mindannyian jól lebetegedtünk, ami nem volt kellemes. Így pár napig szenvedtem a megfázással is meg a herpesszel is.
Közben dolgoztam tovább ezerrel. Miután a barátaink elmentek, szétrobbantottuk a nappalit. Elkezdtünk kilomtalanítani és elmentünk az Ikeába, ahol kb majd meghaltam, mert ugye tudjátok milyen egy Ikea… Várandósan aztán még olyanabb. De minden nyűg végére nagy nehezen kiválasztottunk két bútort, egy kiságyat és egy abba való matracot. A férjem pedig egy hős, mert szépen össze is szerelte őket. ❤️
Közben az egyik magyar anyuka, Andrea, küldött nekem postán egy nagy doboznyi babaruhát, annyira örültem neki. Biztos vagyok benne, hogy a kisfiam is nagyon fogja szeretni ezeket a ruhácskákat.
Aztán pár napig úgy teltek a napjaink, hogy munka után és a szabadnapokon rengeteget takarítottam, dobozoltam, pakoltam, vittük a holmikat a recycle shopba, na és persze mindezt a szokásos főzés – mosás – mosogatás mellett. És egyvalamit felejtettem csak el mindeközben: pihenni.
Aminek következtében újra beteg lettem. Már kezdtem azt hinni, hogy megúszom, de sajnos nem: lett egy húgyuti gyulladásom. Én naiv, próbáltam először “kezelni” : rengeteget ittam, és másnap reggelre egy kicsit jobban is éreztem magam, így a doki helyett inkább dolgozni mentem. Na ez nagy hiba volt. Napközben aztán többször rosszul éreztem magam, néha megszédültem, rám tört hullámokban a gyengeség, és elkezdtek fájni az izmaim. Estére már újra fájt a pisilés is.
És ez a rosszullét igen rosszkor időzített be, mert pont ezen az estén volt a céges búcsú bulim, amit nekem és a másik várandós munkatársnőmnek rendeztek egy nagyon klassz helyi étterembe. És pont én nem tudtam elmenni, pedig nagyon vártam! A szívem szakadt meg amikor fél órával a buli előtt be kellett üzennem, hogy nem tudok elmenni.
Helyette reggel nyargaltam be Noboritóba, akkor már igen kemény fájdalmakkal. A derekam – hátam is folyamatosan fájt már, olyan érzésem volt mint akit hátba rúgtak. A doki azonnal felirt egy heti adag antibiotikumot, és közölte : PIHENJEK, igyak rengeteg folyadékot. Aztán a vizsgálat során újra meglestük a kisbabámat is. Yoshimatsu szenszej nagyon jófej, most is legalább két percre megmutatta a baba arcát az ultrahangon. Eszméletlen jól látszott minden részlet! Egy gyönyörű kisbaba arca volt ott, egyszerűen minden tökéletes volt rajta! Már milyen nagy, és milyen szép! Nagyon meghatódtam. Egy kicsit bűntudatom is lett, hogy miért nem lassítottam le a tempómon, miért nem gondoltam többet arra, hogy ennek a kis léleknek a számára pihennem is kellett volna.
A vizsgálat után azonnal felhivtam a főnökömet, hogy értesítsem róla, hogy beteg lettem, most egy ideig nem fogok tudni bemenni. Aztán kiváltottam a gyógyszereket és hazamentem.
Szerencsére már másnap elkezdtem jobban lenni, így tudtam, hogy nem fogom lemondani a következő eseményt, ami be volt tervezve vasárnapra: a magyar pikniket. Szerencsére három nap pihenés után már full erőben éreztem magam, így vasárnap reggel Takashival és Katával megindultunk Shinjukuba. A pikniket az egyik magyar anyuka szervezte, és mindenki meglepetésére sokkal többen jöttek el, mint amire számítottunk. Nagyszerű hangulat volt, rengeteg itt élő magyarral ismerkedtünk meg, és közülük meglepően sokan laknak a közelben, Kawasakiban! Azt sajnálom csupán, hogy mivel ilyen sok ember jött el, lehetetlenség volt mindenkivel eleget beszélgetni. De lesz még piknik, ősszel is.
És mennyi babaruhát, babaholmit és apróságot kaptam Salwától és Adrienntől, te jó ég! A kisfiamnak így már bőséges ruhatára van, és a megvásárolandó holmik listája is igencsak megrövidült. A piknikre rengetegen hoztak saját készítésű süteményeket, olyan jó volt végig kóstolni azt a rengeteg nosztalgikus, hazai ízt. Mi is vittünk mindenféle fűszereket, teákat, nasit és apróságokat.
Hazafelé menet Kata férje bejelentkezett telefonon, és kiderült hogy ő is most végzett, így hazafelé Shinjukuban vele is találkoztunk és négyesben szálltunk fel a vonatra… Ahol megtörtént az, amire azt hittem hogy biztos nem történhet meg: ott álltunk a vonat kellős közepén, két terhes csaj, 31 és 34 hetesen, és SENKI sem adta át a helyét!
A bal fotón lehet nem látszik, de a jobb oldalin igen, hogy márpedig igen látványos pocakom van…
Pedig nem öregek voltak ezek, hanem gyerekek, öltönyös businessmanek, fiatal nők és srácok. Forgolódtunk, és én csak ámultam, hogy ennyire mindenki baszik ránk. Pofám leszakad. Úgyhogy ha még valaki ódákat mer zengeni arról, hogy a japán emberek micsoda tisztelettudó, kedves, nagyszerű emberek, annak csak tessék, próbálják ki a vonatozást várandósan. Hazáig álltunk.
Hétfőn újabb elemekkel bővült a terhességi szimptómák listája: a bokám és a lábfejem a kétszeresére feldagadt, ha eszek – ha nem, folyamatosan gyomorégésem van, és ha lefekszem elkap a légszomj… Még az utóbbi kettőt talán elviselném, de a bokám borzalmas, még mindig nagyon fáj és nem bírom felvenni rá a cipőt sem. Úgyhogy úgy néz ki, ezzel végleg felkerült az i-re a pont, és nincs tovább melóka. Amúgy is ezen a héten fejeztem volna be a munkát, így viszont kénytelen leszek holnap betelefonálni, hogy nem fogok tudni bemenni sajnos.
Végül pedig, muszáj leírnom a mai eseményeket is. Reggel arra ébredtem, hogy folyamatosan mennek a helikopterek a környéken. Jólvan, biztosan Trump idejött Golfozni az Ikuta Ryokuchinál lévő golfpályára, gondoltam én naivan, és egy párnával próbáltam befogni a fülem. De aztán pittyegett a telefonom, rápillantottam, és Kata írt. Rögtön dobta a linket, amitől rögtön kivetettem magam az ágyból és benyomtam a TV-t. Itt Noboritóban, egy őrült állat ma reggel megkéselt 13 általános iskolást és 3 felnőttet, akik a buszmegállóban várakoztak, nagyjából 300 méterre a kórháztól, ahova járok. 😨 Aztán leszúrta magát is, ő a kórházban halt meg.
Az egyik kislány, illetve az egyik felnőtt férfi is meghalt, a többiek eletéért még küzdenek az orvosok. Hihetetlen sokk ez, mert errefelé sosem történik semmi, Noboritó egy végtelenül békés, nyugodt, szinte már – már unalmas kisváros. A megtámadott kisgyerekek a jó hírű Caritas katolikus privát iskola tanulói.
Látva a felvételeket, a vértócsákat, kegyetlen, megsemmisítő érzés. Japánban sajnos sok őrült és eszetlen, értelmetlen támadás van, sajnos sok az elmebeteg. De hogy itt, ennyire a közelünkben is megtörténhet, erre nem gondoltam volna. Így már sokkal inkább értem, miért szokott állandóan annyira félteni és óvatosságra inteni az apósom.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: