Hát eljött ez a nap is, végre túlvagyok az első trimeszteren, de annyira féltem a kudarctól, hogy egy szót sem mertem még írni róla! De igyekszem most mindent összefoglalni, hogy akiket érdekel hogy milyen lehet Japánban a kismama élet, azoknak átfogó képet adhassak, megfűszerezve az én kis életem küzdelmeivel.
Akik ismerik az eddigi “pályafutásomat”, bizonyára nem lepődnek meg rajta, ha azt mondom, a terhességem első 12 hete főként félelemmel és aggódással telt el. Persze sokminden más is történt, voltak meglepetések és örömök is, de vegyük sorba, megpróbálom minél részletesebben összeírni a történetem.
November 25-én épp a Bohém Rapszódia filmet néztük a moziban, amikor arra lettem figyelmes hogy a popcorn nem igen akar lecsúszni, sőt, hányingerem volt tőle. Ekkor bevillant, hogy “húha… Csak nem??”. Másnap reggel teszteltem egyet és egyértelmű pozitív volt, gondolkodni sem kellett.
A teherbeesés spontán sikerült. Dr. Won, aki az endometriózisomat műtötte, felírt egy japán gyógynövény keveréket (“kampó”-t), amire ő esküdött, hogy ha ezt iszom, pikk-pakk jönni fog a baba. Hogy valóban a gyógyszer segített-e, vagy az, hogy szeptember óta keményen fogyókúrába fogtam magam, nem tudom, de a sok mozgás (gyaloglás, torna, yoga) és a sok zöldség biztos hogy jótékony hatással voltak.
December 4-én nagy örömmel mentem vissza a Marianna kórházba, hogy Won doktornőnek elújságoljam a jó hírt, na meg persze kiderüljön, hogy minden okés-e. Sajnos a kórházban szembesültem azzal, hogy Won doktornő aznap sajnos épp nincs, beosztottak egy másik doktornőhöz. Iszonyat sokat várakoztattak mire bejutottam.
Az UH vizsgálat során egy mindössze 9mm-es üres petezsák volt látható. Ekkor voltam az utolsó menstruáció szerint 5 hetes és 6 napos. Másoknak ilyenkor már látható a foltban egy kis bogyóka, hát nekem semmi nem volt benne, úgyhogy mondanom sem kell eluralkodott rajtam a pánik. De még jó hogy pont az utolsó menstruációm után volt egy vizsgálatom, amikor Won doktornő lecsekkolta a petefészkeimet (endometriózis ciszta után kutatva) és tisztán lehetett látni, hogy a ciklusom 16. napján még csak 15 mm-es volt a tüszőm. Így ki lehet kalkulálni, hogy a tüsző érés kb a ciklusom 19. napja körül volt várható. Tehát későn érett meg a petesejt, ezért van a lemaradás. Persze ez mit sem segített az én lelki állapotomon, hiszen ez még nem garancia semmire. Ráadásul a várva várt terhes tünetek sem akartak jelentkezni, tovább fokozva a kételyeimet.
Pontosan 2 héttel később, dec. 18.-án volt a következő vizsgálat. Sajnos közölték, hogy Won doktornő hosszabb időre betegség miatt távozott. Ezt nagyon szomorúan fogadtam. Most beosztottak megint egy másik dokihoz. Amikor bementem kerdezte hogy vagyok, mikor volt az utolsó menstruációm… Mondom, “Hogy a mim? De hát a következő vizsgálatra jöttem – terhes vagyok”. Erre meglepetten nyitogatja ki a fájlokat a számítógépen majd közölte hogy a legutóbbi alkalommal semmit nem írtak le. Na, ez eléggé lesokkolt. De mindegy, nézzük is meg mi a helyzet a pocakomban. És csodák csodájára egy dobogó szivű kis manó volt a petezsákban! Könnyekkel küzdöttem, még a korábbi necces helyzetet is elnéztem. Aztán mondta a doki, 3 hét múlva jöjjek vissza, vége.
Kimentem, bár furcsállottam, hogy nem kaptam UH fotót, pedig azt szokás, nem? Na, gondoltam, majd kifelé menet biztos megkapom a recepción. Hát nem. Úgyhogy azonnal rákérdeztem, hogy mégis miért nem kaptam. Pár perccel később elnézés kérések közepette hozták, egy A4-es fénymásoló lapra nyomtatva. Elfelejtették. Aztán a nővérke elkezdett faggatni, hogy itt akarok-e szülni, a Mariannában. Na, erre nem tudtam azonnal válaszolni, bár már a nyelvem hegyén volt a “nem”, mégis csak 2 nappal később közöltem velük telefonon.
Úgy döntöttem visszamegyek a Noboritó-i Suzuki Klinikára. Teljesen más az a kórház, az kifejezetten terhességre, szülésre specializálódott kórház, nagyon modern, nagyon kellemes a hangulat, és jók az orvosok is.
Közben az utolsó lelettel kiállítottak egy varándóssági igazolást, amivel elmentem beszerezni a terhességi kiskönyvet (boshitechou), és a kiegészítő kiadványokat a városházán (kuyakusho). Jó nagy pakkot kaptam. Kuponfüzet, mindenféle magyarázó – oktató kiadvány, hirdetések, tennivalók listája.
8 hetes terhesen csak anyukámnak, Taka szüleinek és 2 közeli barátomnak mondtuk el a pocaklakó hírét. A korábbi kudarc végett igazán nem akartuk elkapkodni. De a hangulatom is eléggé rossz volt, igazán még el sem mertem fogadni hogy újra babát várok, sőt, hogy most sikerülhet. Azt hittem, már rég túl vagyok a 2 évvel korábbi kudarcon, de nem. Talán azt soha nem lehet kiheverni. Alapvetően is aggódós tipus vagyok, hát így meg aztán felhatványozódtak a félelmeim. De minden köszönetem a nagyszerű barátaimnak, akik full optimistán tartották bennem a lelket, és tartják most is. Ők adták a reménysugarat, hogy az eső után felragyoghat a szivárvány.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: