4. Örömkönnyek a 8. hét elején

Február 16.-án mentünk vissza a következő vizsgálatomra a Suzuki Klinikára. Igazán fontos vizsgálat volt ez, ugyanis legutóbb, 5 hetesen csak egy 7 mm-es, még üres petezsák volt látható. Utánanéztem, tudtam, hogy normális a mérete, alakja, így nem kell aggódnom. De a neten annyi sztori van, hogy például a petezsák üres marad, vagy elvetéléssel folytatódik… hogy mégis feszült voltam kicsit. 

Korábban megfogadtuk Takával, hogy nem verjük még nagydobra, hogy babavárók lettünk egészen addig, amíg meg nem látjuk a kis dobogó szívét. Ezt tűztük ki mérföldkőnek. Persze anyuék és Taka szülei már 5 hetesen tudták, így ők velünk izgulhattak. Anyukám, aki általam fog mamává válni (egyke gyerek lévén), kifejezetten tűkön ült már, állandóan a messengeren lóg, hogy mikor írok helyzetjelentést.

Szóval, visszamentünk a Klinikára, és először egy kis meglepetés fogadott: A doktornő aki legutóbb megvizsgált, ő csak szerdánként dolgozik itt, és csütörtök lévén most két férfi doktor közül választhattunk. Ezt azért igazán közölhette volna a doktornő legutóbb, hiszen mégis az az igazi, ha végig ugyanaz az orvos vizsgál/kezel. Az idős férfi orvos, akihez kerültünk így, nagyon jókedélyű, barátságos ember, már az első percben feloldódtunk. Igazából, engem egyáltalán nem zavar, ha az orvosom nem nő (Magyarországon is mindig férfi nőgyógyászaim voltak). Viszont Takának nem tetszett az ötlet eleinte, hogy férfi orvosom legyen. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy semmi értelme egy nőgyógyászra féltékenynek lennie, hát, nem tudom, mennyire sikerült meggyőznöm, de csütörtökön, amikor már ott álltunk testileg-lelkileg felkészülve, már úgy voltunk vele, hogy ennek a mai vizsgálatnak meg kell történnie. 

Amikor bejutottunk a vizsgálóba az orvos először lecsekkolta a korábbi vizsgálat eredményeit, végignézte a kartonomat. És jött az UH… szemeim rátapadtak a monitorra, ahol megláttam a petezsákot benne a fehér maszatkával, majd pár pillanat múlva megláthattam a dobogó szívet. Ebben a pillanatban elöntött a forróság, és elkezdtek poytogni a könnyeim. Közben a szív hangja is hallhatóvá vált. Azt hiszem ilyen fajta boldogság, amit most éreztem, nem sokszor adódik az életben. a vizsgálat után még öltözködés közben is küzdöttem az örömkönnyekkel, melyeket felitatva, visszamentem a külső vizsgáló szobába, ahol Taka, az aszisztens és az orvos is már várt, addigra a kinyomtatott fotóval. 

7+1 napos UH kép, baba 5 mm, szívhanggal.

Az orvos elmondta, hogy tényleg minden teljesen rendben, nem kell izgulnom. Aztán feltehettem a kérdéseimet, mint pl mit tegyünk ha éjszaka rosszul lennék, mi várható a következő vizsgálatkor, illetve felhoztam a vitamin kérdést. Itt egy kis eltérést tapasztaltam a hazai pályától: míg Magyarországon szinte mindenki Elevit, meg hasonló kismama vitaminokkal tömi magát, itt ez egyáltalán nincs így. Itt csak a folsavat kérik, hogy szedje a kismama. Persze C és B vitamint is szedhetek mellé, de ha nem muszáj, ne terheljem túl a szervezetemet mindenféle vitaminokkal és nyomelemekkel. 

Legközelebb március 8.-ra választottunk időpontot, így az első orvosomhoz fogunk visszakerülni. 

A klinikáról kiszabadulva úgy döntöttünk, hogy beülünk egy étterembe, és miközben vártuk az ételt, anyunak megírtam a történteket, elküldtem a UH képet, és zöld jelzést adtam, hogy mostmár elmondhatja a mamáéknak, és tulajdonképpen bárkinek, akinek szeretné. 

Mi az étterem után mentünk tovább, Taka szüleihez. Ott is részletes élménybeszámolót tartottunk, majd a mami előkapta, amin épp dolgozik: egy félig kész, horgolt babaruhát vett elő. Hát majd elolvadtam! Igaz, nagyon korainak érzem máris ruhát készíteni neki, hiszen még csak néhány milliméter a kicsi! De hát ennyire várják… Egyébiránt a mama nagyon ügyesen horgol, amit anno édesanyjától tanult (ő mester volt, fonal és ruhaüzlettel). Mindkét unokájának készített ruhát, amikor megszülettek, így mi sem maradhatunk ki.

Aztán este hazaestünk, addigra már hullafáradt voltam. Másnap dolgoztam és este rámtört az émelygés, annyira, hogy az elalvás sem akart rendesen összejönni…reggel pedig zombiként ébredtem.  Ezen a ponton döntöttünk úgy, hogy itt az ideje elmondani a főnökasszonyomnak, hogy mi a dörgés. Reggel, rögtön azzal nyitottam, hogy beszélni szeretnék vele. Igazából brutálisan féltem elmondani neki, hiszen a felvételi elbeszélgetésemkor megkérdezte, terhes vagyok-e, és akarok-e babát, és ebből valahogy arra következtettem, hogy bizonyára rossz pont, ha akarok. Ennek ellenére egyáltalán nem haragudott, hanem gratulált, mondta, hogy ne féljek, nyugodtan dolgozhatok még, sőt, a babázás után is bármikor visszajöhetek. Ezzel egy jó nagy kő esett le a szívemről. 

Szóval, a 16.-ai vizsgálat eredményeképp, itt az ideje, hogy eláruljam a kis titkomat a barátaimnak, rokonaimnak és ismerőseimnek. Viszont én nem szeretnék az a típus lenni, aki a facebookot ömleszti tele napi szinten kismama (majd baba) képekkel. Helyette, úgy gondoltam, tartalmasabb, összefogottabb, ha ezt a blogot megírom, és akit érdekel, majd elolvassa, akit nem, arra meg nem erőltetem rá.